Négy nagy csoportban özönlenek; elől a gallok, azután a belgák, britek s végűl a hibernek. Még a homerosi énekek sem ismerik őket; Hesiodos is a nyugat-európai népeket általában csak ligiaknak mondja. Csak midőn a görög gyarmatosok a partok mentén messze elhajóznak s megalapítják Massiliát, ismerkednek meg a keltákkal. Lassanként azután mindinkább tágul ismeretkörük; Gallián kívül keltákat fedeznek föl Hispaniában. Germánia nagy részében, a brit szigeteken és Skandináviában; egyes görög írók úgy tudják, hogy országaik elnyúlnak egész Skythiáig, sőt az Ural-hegység alján is kelták tanyáznak; mások az Ister torkolatától fogva, Thrakiától északra, egész az Adriai-tengerig terjesztik határaikat s az egész északi Olaszországot is kelta földnek mondják. Tisztább világításban mutatják őket Julius Caesar emlékiratai s mindenek felett a Tacitus tudósításai.
    Caesar szerint az egész Gallia három részre oszlik, az egyiket lakják a belgák, a másikat az aquitánok s végűl a harmadikat azok a népek, kik magukat keltáknak, de a kiket a rómaiak galloknak neveznek. Megkülönbözteti tehát a Garumna, Sequana és Rhenus közt lakó keltáktól a belgákat, kik amazoktól északra a Rhenus és tenger közt s az aquitánokat, kik a pyrenaei hegyek és a Garumna közt laknak.
    A kelták közt legvitézebbek voltak a belgák , kik a róluk nevezett Belgium területét lakták s ennek határain túl nem igen terjeszkedtek. Számos törzsekre oszlottak s ősi erényeiket jobban megőrizték, mint déli rokonaik, minthogy a kereskedelmi forgalomtól, mely a kényelem és elpuhultság eszközeit kinálgatta, távol estek.
    A gallok azon területen laktak, mely a mai Svájcz nyugati részét és Francziaországot foglalja magában. Összesen mintegy negyvennégy törzset alkottak s a róluk nevezett Gallia későbbi hatalmas városai egész sorozatának ők vetették meg alapját.
    Ezen a terűleten voltak a kelták első ismert szállásai; innen indúlt meg a kelta néphullámzás, mely rajokat bocsátott a világ legtávolabbi vidékeire. A vándorlás irányai szerint megkülönböztethetünk iberiai, brit, alpesi, dunai s végűl illyr-pannoniai keltákat.
    Iberiai kelták. Délnyugati Európa őskoráról csak a költők dalaiból tudhatunk meg egyet-mást. A phoeniciaiak az első nép, kik Spanyolország partjaira legelőször elvetődnek; de kapzsiságuk és önző kereskedelmi szellemük mindenféle mendemondákkal és rémes mesékkel igyekezett az embereket a versenytől elriasztani. Miletosi Hekataios (szül. 549. megh. 486. Kr. e.) volt az első, ki a pyrenaei félszigetről némi földrajzi adatokat megörökített. Ő említi először az iberek nevét. Csak a pún háború óta kezd e félszigetre világosság derűlni, midőn a rómaiak Carthago ellen folytatva hadjáratot, déli részébe mint hódítók behatolnak.
    Úgy látszik, bár nincsenek rá történeti adataink, a kelta népvándorlást jóval előbb megelőzte egy nagy népmozgalom, mely az ibereket hozta be Európába. Minden oda mutat, hogy az őskorban Galliának, Itáliának és a Földközi-tenger szigeteinek első lakosai épen ezek az iberek voltak. Itt-ott említik őket a régi irók is, sőt Tacitus keleti Britanniában is nyomukat sejti. Valószinű, hogy vándorlásaik alkalmával egyes részeik elszakadoztak s külön gyarmatokképen itt is, ott is letelepedtek. Mikor azután a nagy néphullámzás Európa tereire kezdetét vette, az iberek mindinkább nyugat felé szorultak s a hullámok előbb Galliába, majd a pyrenaei félszigetre vetették őket. Itt találta őket azután a kelta népvándorlás.
    Mikor hatoltak be a kelták e félszigetre, arra nézve nincsen semmi újjmutatás. Egyszerre csak azt vesszük észre, hogy az egész félszigeten el van terjedve a keltaság. Némi csekély támasztékot csak a nyelvtudományból meríthetünk; ugyanis az északi tengerpart mentén nyugat felé tartva, kelta városnevekre találunk. Ebből azt következtethetjük, hogy a kelta vándorlás a tenger mentén haladt, s hogy az iberek nem sokkal előbb tették be a lábukat Spanyolországba, ennek keleti részeit szállván meg. A régi írók szerint is az iberek megelőzték a keltákat. Közöttük azután erős és véres harczoknak kellett lefolyniok, melyek azonban egyforma erőseknek mutatták mind a két népet, úgy hogy egyik sem birta a másikat megsemmisíteni. Idővel a két nép összeolvadt s előállott a keltiberek népe. Azonban nem az egész keltaság olvadt össze az iberekkel; egy részök délnyugatnak vette útját s az Anas (Guidiana) folyó környékén szerzett magának hazát, megtartván nemzetiségét. Ebből is különvált egy csapat s az ország északnyugati részeit szállotta meg.
    A keltiberek a Spanyolország közepén levő hegyvidéket tartották megszállva s négy törzset alkottak, ú. m. a pelendonok, arevakok, lusonok és beronok törzsét. A keltibereket a régi írók igen edzett és bátor népnek mondják, mely sokáig erős ellenállást fejtett ki, mikor a római legiók vele szembeszállottak. Vallási életükről csak annyi maradt feljegyezve, hogy holdtöltekor az éjtszakát házaik előtt tánczolva töltötték el, ekként tisztelve istenöket. Kitünő érczsisakokat tudtak készíteni, melyeket vörös szőrrel díszítettek s olyan jófajta vasból gyártották kétélü kardjaikat, hogy csapásaiknak sem paizs, sem sisak nem birt ellenállani. Lovon harczoltak, s ha győztek, leugrottak lovaikról s gyalogszerrel folytatták a küzdelmet. Idővel jólétre tettek szert s 600 talentumnyi adót minden nehézség nélkül le tudtak fizetni.
    Délnyugaton lakott a tiszta keltaság. Ezeket a latin írók Celtici néven emlegetik s hazájukat az Anas és Tagus folyók közt tudják.
    Brit kelták. Már Herodotos ismerte azt a szigetet, a honnan az ón származott s Aristoteles, valószinüleg a massaliai Pytheas adatai után, azt is tudta, hogy e szigeten kelták laktak. A felfedezés s hódítás további menete a római történethez füződik.
    A sziget legrégibb neve a classikus íróknál Albion. E név azonban lassanként északra szorult s Skótországot az ottlakók most is így nevezik. A brit törzsek közt a legmíveltebb volt a cantiak törzse, kiknek fővárosa, Londinium a Tamesis balpartjain feküdt. Nyugat felé volt egy törzs, mely a belgák nevét viselte s valószinűleg belga népekből verődött össze; fővárosa volt Venta Belgarum, a mai Winchester. A sziget délnyugati csúcsán voltak letelepülve a dumnonok s szomszédjaik, a silurok különösen kitüntek hősies bátorságukkal. Az atrebatok és parisiak törzsei Gallia keltái közt is szerepelnek. Észak felé laktak a brigantok, kiknek fővárosa Eboracum volt (York).
    Britannia északi részét a régi irók Caledoniának nevezik. Itt lakott többek közt a kelta gaedel vagy gaél törzs; más kisebb népeken kivül ez volt a hazája a kaledonoknak is, kik az ország belsejét tartották elfoglalva s később pictekre és skótokra oszlottak. Ez utóbbiak adtak azután nevet e szigetrésznek.
    Irland neve az ó-korban Hibernia volt. A mondák itt is tudnak a phoeniciaiakról, e sziget első telepeseiről s velök szépen megegyeznek Aristoteles adatai és a sémi elemek az ír nyelvben. De azután nagyon is össze van szőve mondákkal az irek legrégibb története, úgy hogy alig lehet belőlük a valóságot kihámozni. Északon és északnyugaton itt is a gaélek laktak s rajtuk kívül az ivernek törzse tünt ki. A brigantok egy ága e szigetre is átjött s a robogdok a róluk elnevezett hegyeket lakták. Nyugaton az erdinek, autinok, ganganok, velleborok, keleten pedig a voluntok, eblanok, chaukok stb. tanyáztak.
    A brit szigetek őslakosságának kelta származását nemcsak az ókori írók (mint Caesar és Tacitus) tudósításai nyomán vont tanulságok, hanem még inkább a nemzeti hagyományok és a nyelv is bizonyítják.